Szó mi szó váratlanul ért engem is az iskola bezárás. Szerencsére a munkám lehetővé tette, hogy végig otthon legyek a két fiunkkal. Az első pár napban sodródtunk, vártuk a feladatokat, éltük az életünket ad hoc jelleggel. Aztán hamar rájöttem, hogy ez így hosszú távon nem fog működni, kell a struktúra. Az idő strukturálása a munkám során elengedhetetlen, így gond nélkül, pillanatok alatt alakítottam ki a családi napirendet. Igazából megalkotásra került a napirend, ezzel könnyítve a helyzetemet, hogy rojtosra beszéljem a számat, agyon könyörögjem magam, hogy indulás tanulni! Eleinte lelkesen, aztán kevésbé lelkesen figyelték, követték a napirendet a gyerekek. De kétségtelenül nagy segítség volt abban, hogy a veszekedés minimálisra csökkenjen és a feladatok se torlódjanak fel. Délelőtt online óra, vagy a kapott feladatok megoldása volt a küldetés. Tanítóink azt gondolom egészséges egyensúlyt találtak az online bejelentkezések, a gyakorló feladatok elküldése és a kutató munka háromszögében. Jutott idő egyéni időkre is a tanítókkal, amikor a tanító és a tanítvány valami olyan feladatot végzett, amiben elmaradás tapasztalható, vagy épp tehetséggondozás a cél, vagy „csak” beszélgettek egy jót. Online órák után bent maradtak az osztálytársak a virtuális osztályteremben beszélgetni. Aggodalmam, hogy esetleg „berántja” őket a gépezés, szerencsére alaptalannak bizonyult. Ahogy vége volt az órának, egyből rohantak vissza a játékhoz, vagy ki az udvarra. Délután pedig olvasás végtelenségig. Nagyobbik fiunkat sokszor ebédelni, vacsorázni sem lehetett leültetni, míg a fejezet végére nem ért. Délután készültek el a kézimunka házifeladatok és a gólyaláb fából „sk.” Bothmerre. Délután ment a nótázás is zeneórán fergeteges hangulatban. A délutánokba belefért rengeteg kertészkedés, amire a normál hétköznapokban kevés idő jut. A LEGO város hónapok óta áll, illetve formálódik jó pár négyzetméteren. Mindenki kapott fix házimunkákat, amiket eddig is elvégeztek ímmel-ámmal, de sokszor a nagy rohanásban inkább elvégeztem én helyettük. Na most volt idő erre bőven. És sok-sok minden másra is együtt. Nehézség volt persze, hogy nem találkozhattak a barátokkal, tanítókkal. Az is nehéz volt, hogy elmaradt az edzés és a zeneóra. S talán a nagyszülőkkel való találkozások hiányoztak a legjobban. Ünnepeltünk nagymamát videohívásban, locsolkodtak a fiúk online, valamint unokahuginak bábszínházi előadások is videochatben kerültek megrendezésre. Nem volt csalás, lazulás, becsülettel, hősiesen viselték a szigorításokat, tiltásokat. Mondjuk az naponta többször is elhangzott egy-egy hajmeresztő mutatvány során az udvaron, hogy le ne ess! össze ne törd magad! most nem mehetünk kórházba!
Amikor vissza lehetett menni az iskolába, akkor családilag úgy döntöttünk, hogy itthon maradnak, mivel még én is itthonról dolgozom egy ideig. Majd végül a gyerekek elém álltak, hogy márpedig iskolába szeretnének menni. Korán keléssel, iskola busszal. Mit tehettem? Másnap reggel letámasztottam őket a buszmegállóban. Nagy örömmel mennek iskolába minden reggel, ahogy március 13-a előtt is. Tanítóik csalafinta módokon ugyan, de azért felderítették, hogy sikeres volt-e az itthon tanulás. Azt hiszem átmentünk a vizsgán mind.
S első családi kirándulásként ugyan nem az Állatkertbe Állattan epochát lezárni mentünk, hanem még éppen elcsíptük a tavaszt és a Szegedi Füvészkertbe kirándultunk.
Egy titkot azért elárulok: volt kevés -na jó, nem kevés- pillanat, amikor azt gondoltam, hogyha én lennék a tanítójuk, akkor világgá szaladnék. Elismerésem a türelmetekért Bence és Norbi! Mondjuk Gerald Durell könyve megúszta, hogy bevágjam a sarokba (igaz történet: én vágtam be anno sok-sok évvel ezelőtt az anyukámmal való tanulás közben).
Hálás vagyok minden tanítónknak, akik sokszor komfortzónán túl is teljesítették a küldetést. Örülök, hogy ők vezetik a gyermekeinket nap nap után. Jó pihenést nektek a nyárra, megérdemlitek!
Csilla, Lehel és Zétény anyukája.
