Ezen képesség fontos a tanulási folyamatban. De hogyan segíthetjük ebben gyermekünket? Kellenek-e ehhez tankönyvek, vagy feladatlapok? A válasz egyszerű: nem. A tudatos figyelem legjobban a kereséseken, kutatásokon, keresztül fejleszthető. Ne ijedjünk meg, ezek nem bonyolult kutatások. Emlékeztek még azokra a piros gömbökre a távvezetékeken? Én mindig azokat kerestem, kutattam, amikor gyermekként utaztunk az autóban. Vagy az őzeket lestem, vagy az egerészölyveket. Mindig ezekkel voltam elfoglalva. A lányaim egy darabig azt játszottak, hogy megjegyeztek egy-egy autórendszámot és azt figyelték, látják-e valahol azt a rendszámot, találkoznak-e vajon újra vele. Egy kis papírra is feljegyezték ezeket a rendszámokat, mivel sokat utazunk. Olyan örömmel, izgalommal, kíváncsisággal kerestek, kutattak miközben fejlődött tudatos figyelmük.

 A gyerekek ösztönösen tudják, hogyan fejlesszék tudatos és kitartó figyelmüket, hiszen az idegrendszerünkbe beépült a jelfigyelési képesség. Gondoljunk csak bele, őseink is figyelték a környezetüket, a hangokat, a természetet. Kellett a túléléshez, a fennmaradáshoz, a kincs kereséshez. Amikor valamit célzottan keresünk, észlelő képességünk fokozódik. Nem csak a külső észlelésünk, mint például, hogy látjuk a fákat, köveket, épületeket, autókat, érezzük a szelet; hanem belső észlelésünk is felfokozódik, például, hogy fázom, vagy összefolyt a szemem előtt már a sok rendszám; továbbá a felismerés, hogy ezek között kapcsolat van, azt eredményezik, hogy egyre jobban jelen vagyunk az adott helyen, az adott időben. Ez fajta jelenlét fokozott észleléshez és ezáltal tudatos figyelemhez vezet.

A felfedezés öröméhez kell hát hozzásegíteni a gyermekeinket. Egyszerűen hagynunk kell ezeket a játékokat, elfoglaltságokat bekúszni az életükbe, sőt partnerként részt is vehetünk benne. Azért írom, hogy hagynunk kell, mert amikor okostelefont, vagy valami ehhez hasonló kütyüt adunk a kezükbe utazás, vagy valamiféle várakozás során, vagy éppen mikor kirándulni megyünk, akkor megfosztjuk őket a körülöttünk levő világ örömteli felfedezésétől.

Dani-Ördög Dalma

Az önmagunkról alkotott kép, valamint a világ megismerésére való nyitottság szorosan összefüggenek, hiszen egészséges önképünk befolyásol minket abban, hogy cselekvéseket tervezzünk, elviseljük a negatív és a pozitív élményeket, a konfliktusokat képesek legyünk kezelni, hibáinkat belátni, vagy éppen kiállni valami mellet, amiben hiszünk. Ha önértékelésünk túlzottan kicsi, nem leszünk képesek véghez vinni folyamatokat, legyen az akár egy egyszerű munka keresés, munkahely megtartás, pár keresés, hobbi tevékenység…Ha önértékelésünk túl nagy, az empátia képessége is sérülni fog, ami társas kapcsolatainkra nézve lesz negatív hatással.

A feladat, mint mindig megtalálni az egyensúlyt.

De hogyan is fejlődik, és mikor leginkább?

Ez a képesség nagyrészt kisgyermekkorban fejlődik - természetesen egész életen át tart - mégpedig a tapasztalat szerzés útján. Olyan élményekre van szüksége a gyermeknek, amelyeket képes megérteni és lehet rajtuk alakítani. Az agy ahhoz alkalmazkodik, amit lelkesedéssel teszünk. A kulcsszó itt a lelkesedésen van. Ezt a lelkesedést végig meg kell őriznünk, és fontos lenne felnőttkorban is olyan tevékenységet, valami új elfoglaltságot, valami ismeretlent találnunk, ami lelkesedéssel tölt el, hogy agyunk képes legyen a megújulásra. Ez azért is fontos, mert minden rezdülésünkkel hatunk a minket körülvevő apróságokra és az ifjúkorba lépő nagyságokra is, akiknek meg kell mutatni a lelkesedés jelentőségét, hogy ne egy unatkozó, borúlátó, az életét automatikusan leélő felnőtt legyen, aki tele van szorongásokkal, hanem a világ megismerésére való nyitottságát megőrző ember legyen.

Az  önértékelés képességének fejlesztése csak tapasztalat útján érhető el. A mai világunkban, nagyon nehéz érteni az ok okozati összefüggéseket, hiszen olyan előre haladott a technika, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket, rácsodálkozunk, sőt, ma már ott tartunk, hogy rá se csodálkozunk, hogy ezt is lehet, erre is van már megoldás, ami baj, hiszen nem keressük az ok-okozati összefüggéseket, elveszítjük a megértés iránti vágyunkat.  Amikor kisgyermekkorban számítógéppel vesszük körül szemünk fényét, akkor már erre kondicionáljuk őket, ami komoly hatással lesz énképük kialakításában.  Nem értik, nem látják át a számítógép használatát. Lassan eltűnik  a gyermekek kauzalitás megértés iránti vágya. Egyszerűen elengedik azt a belső gesztust, hogy keressék a dolgok mögött meghúzódó okokat, ami a későbbiekben kihat a probléma megoldó képességre. Ezenkívűl a másik probléma, hogy nem alakíthatják a folyamatokat. Tevékenyen nem vehetnek részt benne. pl a tv nézés közben - kisgyermek először még beszélget a tv-vel. – erről majd egy későbbi írásban, hogy hol van az arany középút...

Amikor mindent elvégzünk a gyerekek helyett, kiszolgáljuk őket, túl féltjük, 45 percekre beültetjük az iskola padba, kész információkat adunk eléjük, amiket csak meg kell tanulni, akkor elvesszük annak a lehetőségét, hogy megtapasztalja, mennyi mindenre képes ő valójában. Amikor kihívással kell szembenézniük, egy problémát meg kell oldaniuk – (mondjuk mobil nélkül egyszer haza találni, amikor nem tudja a gyermek édesanyját, édesapját minden másodpercben felhívni, vagy ők nem tudják elérni, hogy épp most ebben a pillanatban hol tart…) - ha megadjuk nekik a tapasztalás lehetőségét, akkor egy új élményt biztosítunk számukra, amelyet egy értelmi kontextusba kell elhelyezniük. Az agyunk, akkor tanul meg valamit, ha az új benyomásokat egy régi, már meglévő mintához tudja kapcsolni, ami egy korábbi tapasztalatból jött létre. „A gyerek megpróbálja tehát az újat a régihez illeszteni. De ehhez előbb úgymond keresgélni kezd az agyában. Egy produktív nyugtalanság keletkezik, mindaddig, mígnem egyszer csak passzol az ingerminta. Akkor aztán a káosz az agyban harmóniává alakul át. Ez az a bizonyos aha-élmény." Gerald Hüthner

Mivel tudjuk segíteni szülőként gyermekünket az egészséges énkép, az önismeret képességének fejlesztésében?

Hagyni kell tapasztalni. Fára mászni, homokozni, kutatni, megfigyelni, kirándulni, egyedül haza menni busszal, mosogatni, kertészkedni, okos kütyük nélküli napokat bevezetni, játszani….

Mi az iskolánkban a projekt módszer bevezetésével, valamint a kertészkedés fókuszba helyezésével, a dráma segítségével ebben segítjük a tanulókat.

Összegezve mi mindenre van hatással az önismeret képességének fejlesztése?

Probléma megoldó képesség, kreativitás, lelkesedés fenntartása, ok-okozati összefüggések meglátása, aha élmény, társas kapcsolatok, empátia képességének kialakulása, folyamatokban való gondolkodás.

Dani-Ördög Dalma

Ezzel a vizuális kifejezéssel szeretnék élni első bevezető írásomban, hiszen manapság vizuális információk, ingerek tömkelegével vesszük körbe magunkat és gyermekeinket. 

A világ gyors ütemben változik körülöttünk, ami kihat a nevelői-oktatói munkára mind a családokban, mind pedig az iskolákban, óvodákban. Nekünk szülőknek és nevelőknek egyaránt fel kell tennünk a kérdést, hova szeretnénk eljuttatni a gyermekeket, milyen képességek birtokában kívánjuk őket elengedni abba a bizonyos csupa nagybetűs ÉLETbe. Iskolánkban mi pedagógusok és szülők egyaránt erre keressük a választ, és ezért indítunk útjára egy olyan pedagógiai programot, ami a mai kor elvárásaira reagál a gyermek egészséges fejlődésének szemszögéből.

Első körben összegyűjtöttem azokat a személyes és szociális, valamint kognitív képességeket, amelyek intenzív fejlesztése véleményünk szerint elengedhetetlenek napjainkban.

Személyes és szociális (társas) képességek:

• önismeret (reális énkép, érzelmek, gondolatok)
• önkifejezés (saját érzelmek, gondolatok kifejezése)
• önértékelés (személyes jellemzők, önbizalom, pozitív énkép – hiszek magamban)
• önszabályozás (határok tartása másokkal és magammal szemben)
• önállóság
• kitartás
• nyitottság
• érdeklődés, kíváncsiság
• empátia
• tolerancia
• felelősségvállalás
• kezdeményezőképesség

Kognitív (értelmi) képességek:

• kitartó, tudatos figyelem
• tapasztalati élmények tudatosítása, következtetések levonás
• összefüggések felismerése
• rendszerező képesség
• lényegkiemelő képesség
• nézőpontváltó képesség
• analitikus (elemző) gondolkodás
• analóg gondolkodás (az események, tapasztalatok közötti kapcsolat meglátása)
• problémamegoldó gondolkodás
• asszociatív gondolkodás
• kreativitás (rugalmasság, eredetiség, ötletgazdagság -abból dolgozunk, ami van)
• kommunikációs készség

Folyt köv. amikor kibontjuk ezeket a képességeket példákon, feladatokon keresztül.

 Dani-Ördög Dalma

Nem könnyű manapság gyermeket nevelni, bár ez mindig is így volt. A különbség annyi, hogy más megoldandó feladatok elé állította az élet 40, 30, 20 évvel ezelőtt a szülőket, nevelőket, gyermekeket.

Kicsit mindenki fél a szeptembertől. Tele vagyunk kérdésekkel. Bizonytalanság ölel minket át.  A bizonytalanság pedig a félelemet táplálja. Vajon meddig járhatunk iskolába, vagy otthon tanulásra kell berendezkednünk, mert ez – valljuk meg, inkább volt otthon tanulás, mint digitális oktatás. A félelem - akár milyen közhely is, így van – nem jó tanácsadó.

Jogos a kérdés: De akkor hogyan? Hogyan készüljünk arra, ha a gyermekeknek ismét otthon kell maradni? Biztos vagyok benne, hogy nem így, ahogy volt. Biztos vagyok benne, hogy fel kell ismerni végre, a legtöbb iskolában, hogy nem arra a tudásra van szüksége a mai kor gyermekének, amire 30, 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt. A legtöbb tankönyv pedig még mindig ugyanazt tanítja, és sajnos sok helyről hallom vissza, hogy még mindig ott tartunk, hogy nyisd ki a könyvet ezen és ezen az oldalon és ettől eddig old meg a feladatot. Vagy sorold fel, vágd be, tanuld meg… Nem! Arra megszülettek a könyvek, hogy helyettünk megjegyezzenek adatokat, vagy ott az internet, ahol mindent megtalálunk.

Nem erre kell most tanítani a gyermekeket, sokkal inkább arra, hogy tevékenyen töltsék a mindennapjaikat. És igen! tanulás közben is lehet tevékeny egy gyermek, sőt csak így lehetne tanítani. Nem számon kérni kell a tudását, hanem a véleménye után kell érdeklődni, mert amíg feleltetem, addig nem gondolkodik, de ha megkérdezem, mi a véleménye, akkor már kell, hogy kattogjanak azok a bizonyos fogaskerekek. Ugye milyen más? És akkor még ott van annak a lehetősége, hogy egy problémával szembesítem, vagy akár találjon ő maga egy problémát, ami érdekli, amit meg akar oldani, amit olyan elhatározással végez, mint mikor a homokozóban várat építettünk, vagy amikor beírattak minket egy edzésre, és otthon, a szünetben, az iskolában is csak gyakoroltunk.

Nálunk a legkisebb lányom, mindig repülni akar. Ez egy probléma, hogy nem tud, a vágy viszont erős benne. Ezért hajlandó utána olvasni, kérdez, gondolkodik, épít, persze rongyból, fából szárnyakat, ejtőernyőt, majd kipróbálja, megállapítja, újra gondolja, összeírja, lerajzolja, néha félre teszi, de tevékenyen foglalkozik mindig valamivel, közben olvas, számol, ír, kérdez, következtetéseket von le, véleményt alkot.

Valahol azt gondolom, ez lenne az iskola feladata. Ha már most szeptemberben így indulunk iskolai keretek között, hogy a témakörökből, egy-egy problémát mutatunk meg a gyerekeknek és arra keressük a megoldást, akkor ezt a fajta tanítást, akár otthoni körülmények között is folytatható, ha arra kerül sor. És akkor majd nem kell hirtelen megőrülnie a szülőknek, gyerekeknek, pedagógusoknak, hiszen önálló tanulásra, gondolkodásra, kitartásra, tevékeny magatartásra neveljük őket. Nekünk csak a kérdéseiket kell meghallanunk, a véleményüket megkérdezni, bátorítani, ha elakadtak. Türelemmel kivárni, hogy megtalálja minden egyes tanuló, azt a problémakört, ami igazán felkelti az érdeklődését, ami lelkesedéssel tölti el. Ha hibáznak, akkor megmutatni nekik, hogy a hibák arra vannak, hogy tanuljunk belőlük, hogy a hibákat ki lehet javítani, és nem kell leosztályozni, főként nem egyessel, kettessel, mert mindenki hibázik, és nem vagyunk mindig jó passzban. Mi felnőttek sem, és jóllehet tudok főzni, de bizony nem mindig finom az étel, amit az asztalra teszek, mert néha elsózom, vagy odaég, vagy kifelejtem a fűszerek egy részét.

Egyébként is hadilábon állok az osztályzatok helyességével, mondhatni, inkább tartom moráltalannak az osztályzást általános iskolában, mint erkölcsösnek. Nem is értem, miért használja még az oktatás. Miért ötös az a gyermek, aki jó képességű és a tananyagot 10 perc alatt megtanulja, míg a másik lehet, hogy két napot készül rá, és mégsem tudja az elvárt ötös szintre, holott ahogy fentebb írtam, nem egy kreatív tevékenység a felelés. Vagy az a gyermek, aki könnyedén elsajátítja az írást, míg a másik évekig gyakorolja, és a szorgalmáért csak egy hármast érdemel, pedig 10-szer több munkát fektetett bele. Sok-sok kérdés, amire keresnünk kell a választ.

Arra szeretnék bátorítani mindenkit, szülőt és tanárt, hogy a gyerek legyen a középpontban, ne a tananyag. A gyereket nézzük meg, mire van szüksége. A tananyagnak nincs szüksége ránk. A gyermekeknek van szüksége ránk.

Dani-Ördög Dalma

Két napja próbálom leírni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek kavarognak bennem így az egy hét dráma tábor után. Eddig csak a gép elé jutottam el. Akárhányszor kinyitottam, csak ültem előtte és néztem a monitort. Ha ugyanis elindítottam egy gondolatot, három másik furakodott elé, mint akik sietnek valahová, és félnek attól, hogy lemaradnak. Kamaszkorom jut eszembe, amikor sokkal többen akartunk egyszerre felszállni a busz ajtón, mint ahányan befértünk rajta.  Ráadásul az érzelmek is ott tolonganak. Mindenki menne, mindegyik megmutatná magát: - Hahó! Én is itt vagyok! Én is ott voltam a táborban! Én akarok az első lenni! – Ezt érzem most.

Még mindig a hatása alatt vagyok, annak a lelkesedésnek, annak az összhangnak, a közös munkának, az izgatottságnak, a zavarnak, a nyitottságnak, a szeretetnek, az elfogadásnak, a felhőtlen boldogságnak, a fáradságnak, a nevetésnek… De az a pillanat, amikor az előadás végén a gyermekek meghajoltak, a tekintetükben a büszkeség fénye ragyogott, amit a lelkesedésből fakadó szorgalom képes csak táplálni.

Várom a szeptembert, hogy minél több ilyen pillanatnak lehessek a részese

 Dalma

Így, nyár közepén elgondolkodva, hogy mi is lesz szeptemberben, lesz iskola, nem lesz iskola kissé szomorkás állapotba kerültem, hisz legkisebb lánykám most lesz elsős… 

Az elsősök élete csodálatos nálunk, ahogyan át vannak vezetve a gyerekek az óvodai létből, az iskolás életbe, ahogyan megérkeznek hozzájuk a betűk… és egyáltalán ahogy iskolássá válnak az első év alatt az szülői szemmel csodálatos folyamat. No ezt a csodát féltem… Viszont tudom, hisz tanáraink egyszer már bizonyítottak, hogy ha erre kerül sor, így is szép lesz. Jó lesz és még a varázslat is át fog jönni! :)

A szeptembertől harmadikos és hatodikos miatt nem aggódom, magától az online oktatástól nem tartok.

Az eddigi tapasztalataink nagyon jók voltak e téren.

Kialakult két hét alatt a rend, amibe a gyerekek, mi szülők, az iskola, a home office és az otthon légköre, mind külön-külön, s mégis együtt, egy helyen meg tudtak valósulni és saját útjukat járták nagyobb incidensek nélkül...

Nem volt zsúfolt, nem volt megterhelő. Kellett a rend hozzá és megtartó határok.Természetesen az élet néha közbeszólt dehát ettől éltszerű, jó illatú, nem mű és nem túl merev, még a virtuális világgal fűszerezve sem... :)

Az online órák mellett amikor rendszeresen találkoztak tanítójaikkal, egymással megbeszélték a feladatokat, segítettek egymásnak ha nem értettek valamit, külön kiscsoportos feladatokat végeztek, volt önálló munka is amikre néhány napos határidőt kaptak. Jó volt. Élhető. Mindemellett haladtak, tanultak, és talán leleményesebbek is lettek. :)

Az iskolai napok reggel fél 9 kor indultak, közös kezdéssel, amikor mindenki jelen volt az online térben, kisállattal, építménnyel, uj műalkotással,, mesélhetett vagy csak éppen dünnyögött valamit… :)

A fő tantárgyak mellett a nyelv órákon kívül ugyan csak vezetve volt a művészeti oktatás a kézműves munka, a dráma és a zene.

Nagyjából ebédig minden nap lement a nap tanulós része, utána jöhetett a szabad délutáni tevékenység, játék, ház körüli munka, veteményes kertben való munkálkodás.

Magam részéről ott kerültem bajba a legelején, hogy azt gondoltam, helyettesítenem kell a tanítót…. nagyon hamar kiderült, hogy ez nekem nem megy és szerencsére az is, hogy ez nekem nem is dolgom. :) Megkönnyebültem, s hagytam őket haladni a saját tempójukban, s ezzel sem volt gond. Haladtak.

Az óvodás, nagycsoportos lánykám napi ritmusa is szépen kialakult a nagyoké mellett. Minden reggel amikor már a nagyok beléptek a virtuális osztályterembe, vele is elkezdtük a napot, reggeli fohászt mondtunk, napköszöntőt, és szépen nekifogtunk az aznapi feladatnak, akárcsak az óvodában, hétfőn viaszkrétával rajzolt, kedden festett,szerdán viasz gyurmázott, csütörtökön cipó sütés és pénteken gyapjúkép készítés volt napirenden. 

Ehhez való minden eszközt és segítséget megkaptunk az óvodából. Rendszeres szülő és pedagógus beszélgetésekre volt lehetőség. kérdésekre választ kaptunk és a gyermekeknek hanganyag formájában meséket, énekeket küldtek az óvónénik. Ünnepekkor nyuszit, lepkét s hozzá ugyanúgy mesét, éneket. :) Nagycsoportos munkákkal is minden nap az adott tevékenység után foglalkozott és büszke szorgos kis óvodás volt idehaza is. 

Természetesen örültünk nagyon amikor végre az óvodás mehetett óvodába, s rá két hétre már a nagyok is mehettek iskolába.

A találkozások élménye a fizikailag is együtt töltött idő értékessége, az évzárón előadott drámanapi rádiójátékra való szupertitkos felkészülés, a tűzugrás és ily módon a tanév lezárása valamelyest pótolta vagy enyhítette az elmúlt időszak hiányosságait, legalábbis nyugodtabb lélekkel, megerősítve az összetartozást, engedett mindenkit a nyárba

Zoli, Abigél és Kincső anyukája, Kinga.

Játszani annyit tesz, mint a lényemet szétszedni legapróbb elemeire, és kiválasztani azokat a sejteket, amikből építkezni akarok.

Ehhez figyelemre van szükség, egy mély belső figyelemre, hogy képesek legyünk észre venni, azokat a hangokat, amelyek megszólítanak.

Ezek a hangok vezetnek el minket egy belső utazásra, amit önismeretnek hívunk. Ezek a hangok vezetnek el minket a fájdalmainkhoz, a vágyainkhoz, a félelmeinkhez, az örömeinkhez, a feldolgozatlan élményeinkhez, egy kemény szóhoz, egy pillantáshoz, egy élményhez, ami valamilyen hatással volt ránk.

Egyszóval önmagunkhoz.

Az egészben a legjobb, hogy mindezt legálisan megélhetjük. Nem kell szégyenkeznünk miatta, mert mindezt szerepből tesszük. És ha a szerepnek vége, letehetjük. Kész. Pont. Feldolgoztuk, kimondtuk, kihánytuk magunkból a dühöt, a sértődöttséget, a haragot, a bánatot.  

Helyet csináltunk az újnak. Új érzéseknek, szépeknek, sírásnak és nevetésnek.

A végén pedig a gyerekek hangjai összecsengenek és megszületik a mi saját dalunk. 

Dani-Ördög Dalma

Egy játéktevékenység, és mint ilyen gond nélküli kell, hogy legyen. 

Ebben a játékban a játszók egy képzeletbeli világot építenek, amelybe belemesélik valós problémáikat, helyzeteiket egy-egy szerep mögé bújva. A szerep adja meg a védelmet a játszónak. Azt a védelmet, amelyre szüksége van ahhoz, hogy képes legyen játszani. Egy másik ember bőrébe bújhat, aki máshol él, másik országban, vagy városban. Idősebb, vagy fiatalabb, máshogy hívják, mások a szüleik. A lényeg, hogy eltávolodjunk a játszó valós életadataitól. Attól még a problémát, a helyzetet, ami megoldásra vár, oda fogja hozni. Kicsit másképp, kicsit más szemszögből, de ott lesz, hogy megoldjuk, hogy feloldjuk.

Nem kell nagy dolgokra gondolni. Ez lehet csak annyi, hogy nehezen barátkozik, vagy szüleivel sokat veszekedik, vagy megélt egy kiközösítést, vagy tele van indulattal, amivel nem tud mit kezdeni. A szerepjáték mind eközben arra is alkalmat ad, hogy kicsit kívülről vizsgálja meg a problémát, az élethelyzetet. Társakra talál a játék közben, ahol kiderül, hogy másoknak is vannak hasonló problémáik. Segítenek egymásnak, tanulnak egymástól. 

A játékban nem eljátszanak egy szerepet, hanem eggyé válnak az adott szereppel. Olyan ez, mint amikor a kisgyermek játszik, mondjuk egy 2-3 éves gyermek. Mondok egy példát. Legkisebb lányom nagyon szereti a kutyákat. sokszor játszotta, hogy fut a kutyával a kerítéshez, és ugat ő is, mint a kutyája. Akkor ő nem eljátszotta, hogy kutya, hanem abban a pillanatban ő is kutya volt, annak minden érzésével. Egy másik példa: amikor egy kisgyermek anyukásat játszik a babájával, akkor ő nem csak eljátsza az anyuka szerepét, hanem ő maga édesanyává válik. Biztosan magára ismer olyankor minden anya, és felismeri azokat a pillanatokat, amelyek akár szorongást is okozhattak a gyermekének. Olyankor mi édesanyák sokszor szégyenkezünk, hogy lehetett volna másképp, jobban, több türelemmel. Persze, jobban mindig lehet csinálni, de a gyermek egy csodálatos lény. Képes kijátszani magából a feszültséget.        Ösztönösen tudja, melyik szerep mögé kell bújnia.                                                                                                              Csak hagyni kell játszani  :)

Dani-Ördög Dalma

Nekem nehezen ment pedagógusként. Anyaként már sokkal könnyebb volt, hiszen szakmámból adódóan egyébként is tanítom a gyermekeimet otthon. Ugye milyen jó a pedagógus gyerekeknek? Mindig kéznél van a tanár J No de viccet félretéve.

Sokszor éreztem a hiányát, hogy nem érzem a gyerekeket. Nem érzem a tekintetüket, a rezgéseiket. Nem hallom a sóhajtásaikat, amikor egy-egy olyan feladathoz érünk, ami nagyobb kihívás elé állítja őket, vagy nem hallom ümmögni a kamaszokat, akik kifejezik nem tetszésüket, hogy megint csinálni kell valamit. Nem látom, ahogy a sok hadakozás ellenére mégis beleállnak a feladatba, és amikor elfelejtenek az ellenállásukra figyelni, még élvezik is a tanulást. Hiányzott, hogy nem érzem azt az áporodott szagot, mert a levegőtől félnek már a nagyobbacska tinikorba lépő gyerekek, így ahol tudják kerülik a szellőztetés lehetőségét. Hiányzott a veszekedésük velem és társaikkal, a beszólásaik, a nemá, amit egy nap minimum tízszer hallok. Hiányzott az arcuk, amin az érdeklődés legapróbb jelét sem lehet tetten érni, ahogy képesek kifejezni arcizmaikkal, hogy mi felnőttek mennyire nem tudjuk a „tutit”, bezzeg ők! Igen, bármilyen fura is hiányzott a „bezzegőkmajdmegmutatják”. Hiányzott, mert ezekből tudom, hogy majd megcsinálják, hogy milyen állapotban vannak, mennyire képesek befogadni azt a tudást, amit mi fontosnak tartunk, mennyire lehet őket motiválni, mennyire van szükségük az adott pillanatban az ismeretszerzésre, vagy inkább egy jó beszélgetés, egy tanács sokkal többet jelent száz évszámnál. Mi pedagógusok ezekből a jelekből olvasunk, látunk, hallunk, megértünk, tervezünk, elvetünk, újratervezünk, sírunk, nevetünk, elfáradunk, elbukunk, felállunk és minden reggel úgy indulunk, hogy ma jobban csináljuk, ma többet adunk, ma egy örök életre felkeltjük az érdeklődésüket a világ iránt.

Ezt online nem lehet. Ehhez szagok kellenek, tapintások, pillanatok, hangok, érzések: TALÁLKOZÁSOK

Dani Ördög Dalma

Szó mi szó váratlanul ért engem is az iskola bezárás. Szerencsére a munkám lehetővé tette, hogy végig otthon legyek a két fiunkkal. Az első pár napban sodródtunk, vártuk a feladatokat, éltük az életünket ad hoc jelleggel. Aztán hamar rájöttem, hogy ez így hosszú távon nem fog működni, kell a struktúra. Az idő strukturálása a munkám során elengedhetetlen, így gond nélkül, pillanatok alatt alakítottam ki a családi napirendet. Igazából megalkotásra került a napirend, ezzel könnyítve a helyzetemet, hogy rojtosra beszéljem a számat, agyon könyörögjem magam, hogy indulás tanulni! Eleinte lelkesen, aztán kevésbé lelkesen figyelték, követték a napirendet a gyerekek. De kétségtelenül nagy segítség volt abban, hogy a veszekedés minimálisra csökkenjen és a feladatok se torlódjanak fel. Délelőtt online óra, vagy a kapott feladatok megoldása volt a küldetés. Tanítóink azt gondolom egészséges egyensúlyt találtak az online bejelentkezések, a gyakorló feladatok elküldése és a kutató munka háromszögében. Jutott idő egyéni időkre is a tanítókkal, amikor a tanító és a tanítvány valami olyan feladatot végzett, amiben elmaradás tapasztalható, vagy épp tehetséggondozás a cél, vagy „csak” beszélgettek egy jót. Online órák után bent maradtak az osztálytársak a virtuális osztályteremben beszélgetni. Aggodalmam, hogy esetleg „berántja” őket a gépezés, szerencsére alaptalannak bizonyult. Ahogy vége volt az órának, egyből rohantak vissza a játékhoz, vagy ki az udvarra. Délután pedig olvasás végtelenségig. Nagyobbik fiunkat sokszor ebédelni, vacsorázni sem lehetett leültetni, míg a fejezet végére nem ért. Délután készültek el a kézimunka házifeladatok és a gólyaláb fából „sk.” Bothmerre. Délután ment a nótázás is zeneórán fergeteges hangulatban. A délutánokba belefért rengeteg kertészkedés, amire a normál hétköznapokban kevés idő jut. A LEGO város hónapok óta áll, illetve formálódik jó pár négyzetméteren. Mindenki kapott fix házimunkákat, amiket eddig is elvégeztek ímmel-ámmal, de sokszor a nagy rohanásban inkább elvégeztem én helyettük. Na most volt idő erre bőven. És sok-sok minden másra is együtt. Nehézség volt persze, hogy nem találkozhattak a barátokkal, tanítókkal. Az is nehéz volt, hogy elmaradt az edzés és a zeneóra. S talán a nagyszülőkkel való találkozások hiányoztak a legjobban. Ünnepeltünk nagymamát videohívásban, locsolkodtak a fiúk online, valamint unokahuginak bábszínházi előadások is videochatben kerültek megrendezésre. Nem volt csalás, lazulás, becsülettel, hősiesen viselték a szigorításokat, tiltásokat. Mondjuk az naponta többször is elhangzott egy-egy hajmeresztő mutatvány során az udvaron, hogy le ne ess! össze ne törd magad! most nem mehetünk kórházba!

Amikor vissza lehetett menni az iskolába, akkor családilag úgy döntöttünk, hogy itthon maradnak, mivel még én is itthonról dolgozom egy ideig. Majd végül a gyerekek elém álltak, hogy márpedig iskolába szeretnének menni. Korán keléssel, iskola busszal. Mit tehettem? Másnap reggel letámasztottam őket a buszmegállóban. Nagy örömmel mennek iskolába minden reggel, ahogy március 13-a előtt is. Tanítóik csalafinta módokon ugyan, de azért felderítették, hogy sikeres volt-e az itthon tanulás. Azt hiszem átmentünk a vizsgán mind.

S első családi kirándulásként ugyan nem az Állatkertbe Állattan epochát lezárni mentünk, hanem még éppen elcsíptük a tavaszt és a Szegedi Füvészkertbe kirándultunk.

Egy titkot azért elárulok: volt kevés -na jó, nem kevés- pillanat, amikor azt gondoltam, hogyha én lennék a tanítójuk, akkor világgá szaladnék. Elismerésem a türelmetekért Bence és Norbi! Mondjuk Gerald Durell könyve megúszta, hogy bevágjam a sarokba (igaz történet: én vágtam be anno sok-sok évvel ezelőtt az anyukámmal való tanulás közben).

Hálás vagyok minden tanítónknak, akik sokszor komfortzónán túl is teljesítették a küldetést. Örülök, hogy ők vezetik a gyermekeinket nap nap után. Jó pihenést nektek a nyárra, megérdemlitek!

Csilla, Lehel és Zétény anyukája.