Nekem nehezen ment pedagógusként. Anyaként már sokkal könnyebb volt, hiszen szakmámból adódóan egyébként is tanítom a gyermekeimet otthon. Ugye milyen jó a pedagógus gyerekeknek? Mindig kéznél van a tanár J No de viccet félretéve.

Sokszor éreztem a hiányát, hogy nem érzem a gyerekeket. Nem érzem a tekintetüket, a rezgéseiket. Nem hallom a sóhajtásaikat, amikor egy-egy olyan feladathoz érünk, ami nagyobb kihívás elé állítja őket, vagy nem hallom ümmögni a kamaszokat, akik kifejezik nem tetszésüket, hogy megint csinálni kell valamit. Nem látom, ahogy a sok hadakozás ellenére mégis beleállnak a feladatba, és amikor elfelejtenek az ellenállásukra figyelni, még élvezik is a tanulást. Hiányzott, hogy nem érzem azt az áporodott szagot, mert a levegőtől félnek már a nagyobbacska tinikorba lépő gyerekek, így ahol tudják kerülik a szellőztetés lehetőségét. Hiányzott a veszekedésük velem és társaikkal, a beszólásaik, a nemá, amit egy nap minimum tízszer hallok. Hiányzott az arcuk, amin az érdeklődés legapróbb jelét sem lehet tetten érni, ahogy képesek kifejezni arcizmaikkal, hogy mi felnőttek mennyire nem tudjuk a „tutit”, bezzeg ők! Igen, bármilyen fura is hiányzott a „bezzegőkmajdmegmutatják”. Hiányzott, mert ezekből tudom, hogy majd megcsinálják, hogy milyen állapotban vannak, mennyire képesek befogadni azt a tudást, amit mi fontosnak tartunk, mennyire lehet őket motiválni, mennyire van szükségük az adott pillanatban az ismeretszerzésre, vagy inkább egy jó beszélgetés, egy tanács sokkal többet jelent száz évszámnál. Mi pedagógusok ezekből a jelekből olvasunk, látunk, hallunk, megértünk, tervezünk, elvetünk, újratervezünk, sírunk, nevetünk, elfáradunk, elbukunk, felállunk és minden reggel úgy indulunk, hogy ma jobban csináljuk, ma többet adunk, ma egy örök életre felkeltjük az érdeklődésüket a világ iránt.

Ezt online nem lehet. Ehhez szagok kellenek, tapintások, pillanatok, hangok, érzések: TALÁLKOZÁSOK

Dani Ördög Dalma