Két napja próbálom leírni azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek kavarognak bennem így az egy hét dráma tábor után. Eddig csak a gép elé jutottam el. Akárhányszor kinyitottam, csak ültem előtte és néztem a monitort. Ha ugyanis elindítottam egy gondolatot, három másik furakodott elé, mint akik sietnek valahová, és félnek attól, hogy lemaradnak. Kamaszkorom jut eszembe, amikor sokkal többen akartunk egyszerre felszállni a busz ajtón, mint ahányan befértünk rajta.  Ráadásul az érzelmek is ott tolonganak. Mindenki menne, mindegyik megmutatná magát: - Hahó! Én is itt vagyok! Én is ott voltam a táborban! Én akarok az első lenni! – Ezt érzem most.

Még mindig a hatása alatt vagyok, annak a lelkesedésnek, annak az összhangnak, a közös munkának, az izgatottságnak, a zavarnak, a nyitottságnak, a szeretetnek, az elfogadásnak, a felhőtlen boldogságnak, a fáradságnak, a nevetésnek… De az a pillanat, amikor az előadás végén a gyermekek meghajoltak, a tekintetükben a büszkeség fénye ragyogott, amit a lelkesedésből fakadó szorgalom képes csak táplálni.

Várom a szeptembert, hogy minél több ilyen pillanatnak lehessek a részese

 Dalma